Sok érettségiző fiatalnak nincs elképzelése arról, hogy a munkaerő piacon rá váró, több, mint ötven évben mit is fog csinálni. Érdemes-e egy reál beállítottságú érettségizőnek még az egyetem előtt egy auditor képzésre beiratkoznia, vagy ráér majd a munka világával akkor találkozni, ha már reggel nyolctól délután ötig, mint munkavállaló minden nap dolgoznia kell? Ezekről beszélgettünk Tajtiné Lesó Györgyivel, pályaválasztási tanácsadó pedagógussal, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Szociálpedagógia Tanszékének oktatójával.
A Tudásközpont képzései (gondolok itt a belső auditor képzésekre) akár már a frissen érettségizettek előtt is nyitva állnak. De tudja-e egy, a gimnáziumból épp most kikerülő fiatal, hogy mit szeretne csinálni a továbbiakban?
Egy végzős középiskolás esetében nem mindegy, hogy milyen iskolatípusból érkezik. A technikumot illetve szakképző iskolát végzettek esetében ugyanis a szakmai gyakorlatok révén már van valamiféle rálátásuk a munkára, van már munkatapasztalatuk, vagy legalábbis benyomásuk az adott területről. A gimnazistáknál viszont más a helyzet, ott korántsem ennyire egységes a kép.
Akadnak közöttük, akik még sohasem dolgoztak nyári munkán, és úgy egyáltalán a diákmunka is ismeretlen előttük, csakúgy, mint az önkénteskedés. Ezeknek a fiataloknak fehér folt az életükben a munkavégzés.
Pár éve végeztünk egy vizsgálatot, amelyben végzősöket (18-19 éveseket!) kérdeztünk a munka világáról, a munkaerőpiacról, a szakmákról és a szakmákhoz kapcsolódó elvárásokról. Megdöbbentő, de a vizsgált diákok jó részének ismeretei egy nyolcadikos gyerekének feleltek meg…
Sok szülő félti a gyerekét, mondván: lesz épp elég ideje “gályázni” a munkahelyen. Ön mit gondol: szerencsés, ha egy diák már a középiskolás évei alatt belekóstol a munkába?
Igen, kifejezetten jónak tartom ezt. Az iskolai közösségi szolgálat – közismertebb nevén az 50 önkéntes óra – is a többi között ezt a célt szolgálná. Ráadásul, ez az 50 óra, tulajdonképpen csak 40 óra tényleges munkavégzést takar, mert 5 órát a felkészítésre és ugyanennyit a tapasztalatok feldolgozására kellene fordítanunk.
A kezdeményezéssel az volt a jogalkotó célja, hogy a gyerekek megtapasztalják az önkéntességet, és emellett, “járulékosan” pályaorientációs tevékenységet is végezhetünk a megszerzett tapasztalatok feldolgozásával, erre szolgálnak azok az elbeszélgetések, amelyek a diákok adott munkahelyen szerzett tapasztalatairól szólnak. Ez az egész viszont csak akkor válik a “leendő munkavállaló” hasznára, ha tényleges munkavégzés van mögötte és nem csak “lepapírozták” a dolgot. Az nem ad valódi munkatapasztalatot, hogy az iskolában egy ünnepségre kipakoltuk a székeket.
Érdekes, hogy ezt mondja, mert gyakran éri vád a szakmai gyakorlati helyeket, hogy azok a későbbi munkavégzéshez nem kapcsolódó munkákat adnak a gyerekeknek. Például egy bolti eladónak udvart kell sörpörnie vagy raktárat felmosnia. Erről mit gondol?
Mi is sokszor hallottuk ezt a problémát, ám a kérdés két oldalról is megközelíthető. 1. Amikor alkalmazottként elhelyezkedik egy munkavállaló, egy hierarchikus rendszerben kell megtalálnia a helyét. A tanulás része az is, hogy betagozódunk és a munkahelynek megfelelő kommunikációt elsajátítjuk. 2. A látszólag a későbbi beosztáshoz nem kapcsolódó munkák türelemre tanítanak. Minden szervezetben meg kell járni a “szamárlétrát”. Először le kell tenni valamit az asztalra, csak ezután kap bizalmat az illető.
És ha mondjuk “apa cégében” helyezkedik el a fiatal?
Az előbb említett felmérés is azt igazolja, hogy a fiataloknak saját munkaerőpiaci szerepükről egészen irreális elképzelései vannak. Szinte érettségi után azonnal egyből vállalati vezetőként, hajónyi szolgálati autókban, magas fizetéssel képzelik el a jövőjüket. És ezt komolyan is gondolják…
Apa cégében – már ahol a szülő maga a cégtulajdonos – lehetséges ez. És lehet, hogy ott kiváltságokat élvez a “főnök fia”, de abban az esetben elsősorban nem apának, hanem a munkatársaknak és nem mellesleg a NAV-nak kell bizonyítani, hogy az illető nem a családi kapcsolatai révén, hanem saját jogon van ott, ahol van.
A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyot változott a “mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre adott válasz a fiatalok körében. Ma már nem tevékenységeket, munkákat választanak, hanem életsítlust és ahhoz keresnek munkaköröket.
Erről első sorban a média tehet?
A környezet és a média is hatással van a fiatalok gondolkodásmódjára. A diákok pontosan tudják, hogy az instán követett influencer jócskán többet keres, mint például a matek tanáruk. Emellett az is tény, hogy a posztmodern társadalmakban már nem a termelői, hanem a szolgáltató szektor – különösen az életminőségi szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások – vették át a húzóágazat szerepét.
Kinek a dolga erről beszélni? A szülőnek vagy az iskolának?
Nem az osztályfőnöki óra és nem egy egyszeri szülői elbeszélgetés témája kell, hogy legyen ez a kérdés. A helyzetet árnyalja az a generációs különbség, ami a mai nagykamaszok és szüleik között húzódik a pályaválasztás tekintetében.
A szülői intelmek ugyanis gyakran arról szólnak, hogy menjünk biztosra, még a megszokott rossz is jobb a bizonytalannál, mert a számlákat ki kell fizetni, holott az új tendenciák épp azt mutatják, hogy az abszolút természetes, ha egy ember életpályája során 6-7 alkalommal vált munkahelyet.
Ehhez a pozícióhoz nélkülözhetetlen kompetenciákon kívül bátorságra, jó kommunikációs készégre, alkalmazkodásra, innovatív hozzáállásra – szaknyelven szólva “soft skills”ekre – van szükség. Amennyiben ezeket elsajátítják a fiatalok, nagyobb eséllyel találhatják meg azt az állást, amelyik a leginkább megfelel számukra.
Nyilvánvaló, hogy a felsorolt képességek elsajátítása nem lehet egyetlen tanóra és egyetlen tantárgy feladata. Ezért építették be a Nemzeti Alaptantervbe a felnőtt lét szerepeire való felkészítést, a munkaerőpiacra való belépést előkészítő pályaismeret bővítést. Ám mivel ez egy – megint egy szakszó következik – transzdiszciplináris ismeret, nem egyetlen tantárgyhoz kötődik, hanem beágyazták valamennyi óra anyagába.
És épp az ismeret “szétporlasztása” okozza a problémát, mert sehol sem kap elég hangsúlyt. Tovább bonyolítja a “mi legyek én?” kérdéskörét, hogy nemcsak a tényszerű ismeretek, de az érzelmi tényezők is erősen befolyásolják a döntést. Az adott munkahelyre jellemző fényeket, szagokat, hangokat, munkatársak közti hangulatot pedig még az állásbörzén a céget képviselő legfelkészültebb szakember sem képes átadni.
Régebben szokás volt, hogy középiskola után, de még az egyetem előtt egy szabad évet kaptak a fiatalok. Van most is ilyen? Egyáltalán van értelme ennek a 365 napos vakációnak?
Értelme akkor van, ha abból tanulhatunk is valamit. Az ma jól látható törekvés a szülők részéről, hogy a középiskola után egyből a felsőoktatásba kerüljön a gyerek, ne szakadjon meg a tanulás folyamata. Ebben érdekeltek a középiskolák is, hiszen az ő minőségi mutatójukat, presztízsüket többek között a továbbtanulók száma határozza meg. Érthető tehát, hogy a gimnáziumok nem nagyon erőltetik ezt az egy éves lyukasórát, mert rontaná a statisztikáikat. Pedig ma már számos szervezet kínál a néhány hetestől az egész éven át tartóig önkéntes munkát a világ több országában.
A dolog másik vetülete pedig az, hogy ma a felvételin kizárólag a tantárgyi eredmények számítanak. Vagyis az a lényeg, hogy történelemből, fizikából, matekból hányasra tudja a diák az ismereteket. Azaz, kizárólag a jegyek alapján dől el, hogy ki kerülhet a felsőoktatásba. Pár évvel később viszont – egy másfajta megmérettetés során – a felvételi interjún a munkaadó már egészen másra kíváncsi. Ott a kezdeményező képességet, a kommunikációt, a rugalmasságot keresik az új munkavállalóban.
Hogy lehetne ezt az ellentétet áthidalni?
Ha a felvételin a portfólió is nyomna a latban, akkor fény derülhetne arra, hogy két, azonos eredményű diák közül az egyik úgy hozta a jó eredményeket, hogy közben önkénteskedett, diákmunkával egészítette ki a zsebpénzét, a diákönkormányzatban vállalt pozíciót, vagy a sport és a művészet terén ért el eredményeket. Azaz a számszerűsíthető teljesítményen túl ez is képet adna a felvételizőről.
A mai magyar képzési rendszerben minden megmérettetésnél (dolgozat, felelés) szólóban kell teljesíteni. Ott, a később elvárt képességekre (együttműködés, kommunikáció, rugalmasság, innováció stb.) csak csekély mértékben van szükség.
Magyarán mást várunk el felnőttként, és más kompetenciát igénylő számonkérés van az elméletben az “életre felkészítő” iskolában. Ez egy nagyon komoly ellentmondás.
Mindez pedig visszacsapódik a pályaorientációra. Itt nem lehet házi feladatként feladni, hogy holnapra “Ismerd meg magad!” Már csak azért sem, mert ez egy sokszereplős egyenlet. Kihagyhatatlan belőle a szülő, a kamasz, a szakoktató (a tanár), és szerencsés, ha ott van egy pályaorientációs szakember is. Utóbbiak azok, akik a kapott ismereteket segítik összefésülni, és támogatják a diákokat abban, hogy ezt az információhalmazt magukra vonatkoztathassák.
