ESG, ESPR, CBAM. Ezek a betűszavak úgy hangzanak, mintha valami titkos kódnyelven kommunikálnának a beavatottak. Pedig azok a fogalmak, amiket takarnak, nagyon is valóságosak és alapjaiban rajzolják újra a piaci versenyt Magyarországon is. De mit jelentenek a gyakorlatban egy hazai vállalkozás vagy akár egy átlagos munkavállaló számára? Valódi zöld fordulatról van szó vagy csak egy újabb csodálatos papírszaporításról, amit a cégek majd trükkösen megpróbálnak megkerülni? Erről beszélgettünk Takács Zsolttal, az ESG info weboldal alapítójával, tapasztalt ESG tanácsadóval és auditorral. Zsolt szerint bár az elmélet száraznak tűnhet, a gyakorlati átültetés nagyon is húsbavágó. És akár még több pénzt is hozhat a konyhára.
Nem most találták fel, de most lett kötelező
Sokan hiszik, hogy az ESG (Environmental – környezeti, Social – társadalmi, Governance – vállalatirányítási) keretrendszer egy friss, fehér asztal mellett kitalált hóbort.
Takács Zsolt azonban gyorsan tisztázza a képet: a folyamat valójában a ’80-as évek végén indult.
A 2000-es évek közepére a New York-i tőzsde nagyvállalatai már önkéntesen alkalmazták ezeket az elveket, mert felismerték, hogy a befektetők látni akarják: a pénzükből nem támadó fegyverek vagy dohánytermékek készülnek, hanem valami olyan, aminek pozitív hatása van a Földre és a jövőnkre.
„Most értünk el arra a pontra, amikor az önkéntes adatszolgáltatásból kőkemény törvényi kötelezettség lett” – mutat rá a szakember. „A tőke már csak olyan, hogy elsősorban a profitra törekszik, de a piac és a jogalkotók felismerték: a felelőtlen működésnek súlyos ára van.”
Az ESG nem opcionális lehetőség!
Bár sokáig úgy tűnt, hogy az ESG csak a multik játszótere és a hazai kis- és középvállalkozások (kkv-k) kimaradhatnak belőle, a valóság ma már egészen más. Jövőre már olyan cégeknek is kötelező lesz jelentést tenni, amelyek korábban e tekintetben pályán kívülinek hitték magukat. Ráadásul van egy még nagyobb piaci nyomás: ha egy kisvállalat egy nagy nemzetközi multinak akar beszállítani, olyan kimagasló fenntarthatósági feltételeket kell teljesítenie, amelyek nélkül egyszerűen kipontozódik a versenyben.
A témában nyilatkozó szakember egy szemléletes példával világítja meg a helyzetet: „Ez pontosan olyan, mint régen az ISO 9001-es minőségirányítási rendszer. Ott is megkérdezték a kapuban, hogy megvan-e a pecsétes passzusod. Ha nem volt, szóba se álltak veled. A különbség csak annyi, hogy míg az ISO önkéntes volt, az ESG mögött most ott áll a törvényi kényszer és a befektetői nyomás is. A zöld beruházások ugyanis ma már bizonyítottan több pénzt hoznak.”
A leggyengébb láncszem: hogyan bánunk az embereinkkel?
Amikor az ESG-ről beszélünk, szinte mindenkinek a környezetvédelem, a napelemek és a CO₂-kibocsátás jut eszébe. Pedig a három betűből a középső, az „S” (Social, azaz a társadalmi láb) Magyarországon talán a legkritikusabb terület.
„Ha megkérdezünk egy hazai cégvezetőt, azt fogja mondani, hogy náluk minden szép, minden jó, a dolgozók boldogok. De ha ugyanezt a kérdést a munkavállalóknak is feltennénk, a kép már nem lenne ennyire rózsaszín” – fogalmaz Takács Zsolt. A társadalmi láb ugyanis nemcsak arról szól, hogy van-e ingyen kávé meg csocsóasztal az irodában. Ide tartoznak a kevésbé romantikus munkaegészségügyi és munkabiztonsági kérdések, a fogyasztóvédelem, valamint a manapság sokat emlegetett wellbeing, vagyis a dolgozói jóllét.
A szakértő egy friss tréningtapasztalatát osztja meg, ami tökéletesen rávilágít a hazai menedzsment tévelygéseire: „ A minap egy öntödei cégnek tartottam képzést. Egy öntödében és az irodában teljesen mást jelent a wellbeing. Az irodista talán meditálni akar, de a tűz közelében fizikai munkát végző munkásnak nem lelki simogatásra vagy jógaórára van szüksége. Neki kőkemény masszázs kell, vagy egy családi kirándulás, és az, hogy a munkahelyi környezete ne tegye tönkre az egészségét.
Nem a vezetőség dolga eldönteni, hogy mi a jó a dolgozónak, hanem fel kell mérni az igényeket.
Ha a munkásnak délután kettőkor indul a busza hazafelé, nem fog bent maradni egy wellbeing előadásra.”
Versenyképes fizetések és egyéb HR lufik
A nyugati és a hazai viszonyok között az ESG-auditor és tanácsadó szerint nem is feltétlenül a leterheltségben van a legnagyobb különbség, hanem abban, hogy a fizetésünk mire elég. Míg egy nyugat-európai minimálbérből is kijön egy kéthetes dél-európai családi nyaralás, addig itthon sokszor sajnos a Balaton is megfizethetetlen luxussá vált. Az ESG és a vele egy csomagban érkező uniós szabályozások – mint például a bértranszparencia-rendelet – azonban alapjaiban változtatnak ezen a gyakorlaton.
„A bértranszparencia hatalmas szálka a magyar cégek szemében, mert nálunk nem szokás publikussá tenni a bérsávokat. Imádjuk a hirdetésekben a “versenyképes fizetés” kifejezést, amiről aztán az interjún kiderül, hogy minden, csak nem versenyképes” – summázza a szakember. Az új szabályok szerint azonban az előléptetési rendszereknek és a béreknek transzparensnek kell lenniük. A nemek közötti indokolatlan bérkülönbség sem haladhatja meg az 5%-ot. Emellett a kutatások is igazolják: azok a vállalatok, amelyek tudatosan figyelnek a női vezetők arányára a menedzsmentben, sokkal kiegyensúlyozottabban és sikeresebben működnek.
Az ESPR és a digitális termékútlevél: életút feketén-fehéren
Ha az ESG a vállalati működés átvilágítását jelenti, akkor az ESPR (a fenntartható termékek környezetbarát tervezéséről szóló rendelet) egy fokkal gyakorlatiasabb. A konkrét termékek életét szabályozza a tervezőasztaltól a hulladékudvarig. Ez a szabályozás pontot tesz arra a korszakra, amikor a cégek a PR-osztály segítségével egyszerűen „zöldre mosták” (greenwashing) magukat.
„Az ESPR az a rendeleti formában megszületett gyakorlati megvalósítás, amely bevezeti a digitális termékútlevelet” – magyarázza az ESG info alapítója. „Ez azt jelenti, hogy egy termékről – legyen az akkumulátor, autóalkatrész, bútor vagy éppen elektronikai eszköz – pontosan, hitelesen, szoftveresen nyomon követhetővé válik, hogy miből készült, mennyi energiát használtak fel az előállításához, és hogyan lehet újrahasznosítani.”
Takács Zsolt nem kis büszkeséggel említi, hogy tanácsadó cégükkel nemcsak elméleti tanácsokat adnak, hanem a gyakorlati megoldásokban is segítenek. Fejlesztettek egy szoftveres szolgáltatást, amelyen keresztül a vállalatok e-hitelesen aláírt, a jogszabályoknak pontról pontra megfelelő digitális termékútleveleket tudnak kiállítani. Ez a közeljövőben kötelezővé válik az akkumulátor-, gépjármű-, gumi-, bútor-, háztartásigép- és az építőiparban is.
A karbonlábnyomról lábfétis nélkül
Ide kapcsolódik az úgynevezett karbonvám (CBAM) is. Ennek egyik célja annak megakadályozása, hogy az európai cégek egyszerűen kiszervezzék a környezetszennyezéssel járó termelésüket olyan ázsiai vagy fejlődő országokba, ahol megengedőbbek a szabályok, majd onnan olcsón behozzák a terméket. „Ha Kínában füstölik el a szenet azért, hogy mi itt olcsó áramot vagy acélt importáljunk, az globális szinten ugyanúgy károsítja a Földet. A karbonvám ezt az etikai rést tömi be: az Unióba belépő termékekre is ráterheli a szennyezés árát” – világít rá az auditor.
Bár a folyamat lassú és még csak az elején tartunk, gyakorlati változások már most is látszanak az életünkben. Az egységes USB-C töltők bevezetése vagy a készülékek készenléti (standby) üzemmódjának maximalizált fogyasztása mind-mind ennek a környezettudatos uniós szabályozási hullámnak az eredményei. A cél az, hogy a gyártókat rákényszerítsék: olyan termékeket állítsanak elő, amelyek meghibásodás esetén javíthatók ahelyett, hogy kidobnánk őket.
A teljes karbonlábnyom azt mutatja meg, hogy a szervezet tevékenysége vagy egy termék teljes életciklusa során mennyi üvegházhatású gáz (főként szén-dioxid) kerül a légkörbe közvetve és közvetlenül, szén-dioxid-egyenértékben (CO₂e) kifejezve. A karbonvámmal az EU-n kívüli karbonkibocsátást is be tudjuk rakni az egyenletbe.
Mit tehet egy magyar vállalat ebben a helyzetben?
A jogszabály-cunami kétségkívül óriási terhet és fejtörést okoz a cégeknek. Az adatszolgáltatási kötelezettség hatalmas, és a lobbiérdekek miatt a határidőket is folyamatosan tologatják. Ez nem tesz jót a gazdaság biztonságérzetének.
„A mi feladatunk tanácsadóként és auditorként az, hogy segítsünk a vállalatoknak összefésülni a már meglévő rendszereiket és adataikat” – mondja Takács Zsolt.
„A célunk nem az, hogy drága pénzért gyártsunk egy dekoratív jelentést, amit aztán betesznek a fiókba. Azt a gondolkodást szeretnénk elültetni a fejekben, amellyel a cégvezetés nem nyűgként éli meg ezt az átállást, hanem versenyelőnyként.”
ESG és ESPR: nem a bizonyítványról szól, “csak” az életben maradásunkról
Az ESG nem határértékekről szól. Nincs egy egzakt szám, ami felett egy cég „jó”, alatta pedig „rossz”. Ez egy evolúció. A lényeg az előrehaladás. Ha egy vállalat méri az adatait és az évek során fajlagosan csökkenteni tudja például az egy kilogramm termékre jutó energiafelhasználását, akkor már nyert ügye van.
„Auditorként mindig gyanús, ha egy belső vagy külső felülvizsgálat semmilyen hibát vagy javítandó területet nem talál” – teszi hozzá mosolyogva a sokat látott szakember. „Ahol emberek dolgoznak és gépek működnek, ott mindig van mit csiszolni. A fenntarthatóság nem arról szól, hogy azonnal állítsuk meg a világot és ne gyártsunk semmit, hanem arról, hogy termelésünkkel ne tegyük tönkre gyermekeink jövőjét.”
Az ESG és az ESPR tehát mint egy óriási kataklizmát okozó meteor becsapódott a magyar valóságba. Azok a cégek, amelyek időben lépnek, mérik a lábnyomukat és figyelnek a munkatársaikra, nemcsak a túlélésüket biztosítják, de “egy füst alatt” a jövő piacvezetőivé is válnak.
